Októberben 23 éves leszek. Mondhatni, mióta az eszem tudom, diétázok. Szinte sosem nyeltem le úgy egy falat bármit is, hogy ne legyen amiatt lelkiismeretfurdalásom. Sosem éreztem jól magam a bőrömben, pedig az ismerőseim mindig mondták, “nem vagy kövér, csak jó húsban vagy”. Ezzel mindig kihoztak a sodromból.

Nagyon nagyon rossz érzés volt mindig látni nyáron, ahogy a nagy melegben a vékony lányok kis szoknyákban meg majókban élvezik a nyarat, én meg mindig próbáltam a lehető legtöbbet eltakarni a testemből. Elismerem, tényleg nem vagyok kövér, sőt, mostmár duci-nak sem nagyon mondanám magam, de egyszerűen látom magam szépnek (tavaly szeptember óta kb 10 kilót fogytam).

Nagyon sok küzdelmem volt magammal a testalkatom miatt. Néha nem mentem el bulizni vagy egyetemre, mert nem találtam olyan ruhát, ami jól állt rajtam, és olyankor otthon ültem és sírtam. És legtöbbször, mikor az utcán sétáltam és valaki megbámult, az első gondolatom az volt, hogy biztos azért mert kövér és ronda vagyok. Egy kicsit még most is paranoiás vagyok.

Nem volt komolyabb kapcsolatom. Egyetemi éveim alatt rengeteg egyéjszakás kalandom volt, ami inkább abból állt, hogy bulis helyeken össze-vissza mindenkivel csókolóztam, legtöbbször nem józanon. Ez adott egy kis önbizalmat. Persze most mindezt nevetségesnek tartom és beismerem, nagyon buta voltam. És azt is beismerem, hogy azért nem volt komoly kapcsolatom, mert sose bíztam magamban. Nem hittem el, hogy valaki egy éjszakán túl is akar valamit tőlem, élvezi a társaságomat és nem törődik azzal, hogy nem az a nádszálvékon típus vagyok. Most ezt nagyon bánom, mert emiatt megbántottam pár fiút, kettőt biztos.

Az iskolában sosem csúfoltak, volt egy-két megjegyzés arra, hogy egy picivel nagyobb vagyok az átlagnál, de ezt nem lehet csúfolásnak nevezni. Rengeteg barátom van, akadnak innen-onnan a nagyvilágból is. (most felpillantottam a címre, és rájöttem, hogy a paleó helett inkább magamról beszélek, így most akkor nem hagyom abba).

Mindig szerettem utazni. A líceumi és egyetemi évek alatt gyakran kirándultam barátokkal, családdal kül- vagy belföldön. Ezek a kiruccanások nagyjából egy hétvégét vagy hetet tartottak, de két hétnél hosszabb ideig sehol nem voltam.

Miután az egyetemet sikeresen elvégeztem, ami a szüleim anyagi és egyéb támogatása nélkül nem valósult volna meg, számomra világossá vált, hogy amennyiben a tanulmányaimat tovább fogom folytatni, nem nagyon lesz pénzem és időm utazgatni.

Az elhatározás, hogy utazni akarok már rég megszületett bennem. De ez nem csak egy egyszerű elhatározás volt, idővel egy nagy álommá, egy igazi szenvedéllyé vált. Úgy terveztem, hogy elmegyek egy évre gyerekre vigyázni (au pair-kedni) valahová, például Angliába. Jó lehetőségnek tűnt az utazásra és pénzkeresésre, hogy a nyelvtanulás előnyeit ne is hangsúlyozzam. Végül Belgiumban kötöttem ki, találtam egy négygyerekes családot, akik éppen ilyen célra kerestek egy lányt. Később megtudtam róluk, hogy a belga királyi család sarjai. Szerződést nem kötöttünk, mert akkor adtam be a magyar állampolgársági kérelmet Brüsszelben. Abban egyeztem meg velük, hogy mikor megkapom a magyar államolgárságom, meglesz a szerződés. Reméltem, hogy nem lesz ebből baj. Jól kerestem, otthon ez egy frissen végzett egyetemista számára álomfizetésnek számítana.

Az a három hónap, amit ott töltöttem, nagyon jó volt több szempontból is: elég jól megtanultam franciául, beutazhattam Belgiumot és a szomszédos országokat, mindenki befogadott a családba, új barátságokat kötöttem! De ez túl szép volt ahhoz, hogy így folytatódhasson. Kiderült, hogy feketén dolgozom (a novemberre ígért magyar „álompolgárságra” még várni kellett). A családdal egyöntetűen azt a döntést hoztuk, hogy nem maradhatok tovább, mert nagy baj lehet belőle. Mindez azért, mert román állampolgár vagyok. Mivel nekem már megvolt a repülőjegyem hazafelé, és addig valahogy ki kellett húzni Belgiumban, átköltöztem a nagyszülőkhöz. Szerencsésnek mondhatom magam, mert ki is rakhattak volna az utcára, mondván menjek ahova akarok. Ehelyett egy hónapot luxuskörülmények között éltem, szinte semmi dolgom nem volt, néha főztem és segítettem vasalni. Takarítani nem kellett, mert arra volt külön személyzet.

Közben keresgéltem új gyerekgondozót kereső családok után. Szívesen kezdtem volna akár azonnal is, ha találtam volna megfelelőt. Több családdal beszéltem, de végül egy sem jött össze. Teljesen elvesztettem a reményt, kicsit már kényelmetlenül is éreztem magam, hogy ott vagyok, és nem csinálok semmit. Persze, ennek ők semmi jelét nem adták, nekik ez természetes volt és családtagként kezelt mindenki.

Az idő közben rohant. Két napot Németországban voltam, és alig értem vissza, hétvégén már a belga tengerparton sétáltam. Utána meg Amsterdam fűtől illatozó utcáit róttam biciklivel. Mindez egy hét alatt történt, és a másik hétvégén már otthon is voltam. Csak pár barátom tudta hogy megyek, senki más. A szüleim csodálkozással és könnyekkel tele arcát soha nem felejtem el. Két hetet töltöttem otthon és Magyarországon.

Az év elejétől felcsillant egy munkalehetőség egy új családnál Németországban, de aztán az utólsó pillanatban visszamondták. Szerencsére közben beszéltem egy másik családdal Finnországból, így azonnal igent mondtam nekik, és másnap már repültem is Koppenhágába, hogy onnan mehessek tovább Lappföldre.

Szóval, 4 csodálatos hónapot töltöttem Lappföldön egy nagyon jó családban, és annyira beleszerettem az Északi életmódba és magába Északba, hogy eldöntöttem, Izlandra akarok menni. Egy hónap után találtam egy kétgyerekes családot az interneten, Reykjavik-tól nem messze, és most itt vagyok. Több mint egy hónapja. Augusztusig leszek itt, aztán megyek haza 2 hónapra legalább. Addig szeretnék lefogyni úgy, ahogy mindig is kinézni akartam.

Ezek a külföldön töltött hónapok gyökeresen megváltoztatták életem, a felfogásom mindenről, és talán kicsit nőtt az önbizalmam is. Bátrabb lettem és vakmerő. Hogy csak egy példát mondjak, áprilisban, mikor Lappföldön még javában tél van és hatalmas hó, elstoppoltam még Északabbra, Norvégiába egy Tromso nevű szigetre és vissza. Teljesen egyedül. Életem egyik legnagyobb kalandja volt. Aztán rá egy hétre megfürödtem a jeges folyóban, ami szintén hihetetlenül jó volt.

Izlandon ismerkedtem meg először a paleóval, itt sokan csinálják, és a családban, ahol vagyok találtam pár könyvet erről, és úgy döntöttem, nekivágok. Túl vagyok egy 21 napos paleó-kúrán, nem tartottam be teljesen, de már így is érzem a változást. Közben tornásztam is minden este, és 3 hete futok. Annyira belejöttem, hogy most első versenyemre készülök, ami június végén lesz. Bár a lábam nagyon fáj (már évelk óta, de most egyre jobban), úgy döntöttem, nem hagyom abba, végzek nyújtó gyakorlatokat, és remélem picit rendbe jön. Most nagyon akarom, mindent.

Már akkor akartam blogot kezdeni, mikor az először neki fogtam a diétának, de túl lusta voltam. Most úgy érzem, ez a blog sokat fog segíteni abban, hogy betarsak minden szabályt, és talán ti is, kedves Olvasók, tartjátok bennem a lelket.

Remélem, a sok-sok évnyi sikertelen diéta után ez az életmód által magamra találok, és közelebb kerülök céljaimhoz.